„A tömeg-ember lelkileg megkeményedik, dehumanizálódik, sőt, egyesek szerint lélek-nélkülivé sterilizálódik.
A személyiség megszilárdulása csak az emberi kapcsolatok tudatos ápolása révén következhet be.”
PÉTERRŐL
Évtizedekig hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban, rádióban és a televízióban segített az embereknek a mindennapok lelki gondjainak megoldásában, eligazodni a gyermeknevelésben.
Többek között a következő területek foglalkoztatták: pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, fiatalkori bűnözés és a valláspszichológia.
HITVALLÁSA
Popper Péter egész életében az emberi lélek rejtelmeit kutatta. Kétségeit megosztotta az emberekkel, együtt gondolkodásával segítve fejlődésünket. Nem titkolta, hogy ő is egy útkereső lélek volt, mint mi mindannyian. Hitte, hogy ha valaki eljut odáig, hogy felismeri saját sebezhetőségét és képes segítségért kiáltani, akkor már nagy eséllyel megtalálhatja lelki békéjét.
1933-2010
Hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa volt, rengeteg nagyszerű könyvet írt, melyekben örökérvényű témákat boncolgat.
Volt szíve, volt humora, és rengeteg embernek segített élete során. Nemcsak publikált, de tanított, előadásokat tartott, generációk sokaságát segítette tanácsaival, nemcsak személyesen, hanem a rádión és a televízión keresztül is. Hiánya pótolhatatlan.
Kutatási területei a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok és a valláspszichológia voltak.
Popper Péter 1952-ben érettségizett a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, ahová 1944-től járt. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és Moszkvában folytatta, a Lenin Intézetben. Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tudott elhelyezkedni oktatói állásban, majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett. Később klinikai gyermekpszichológus diplomát is szerzett.
1960-ban felvették az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékére aspiránsnak, majd 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján lett tudományos munkatárs, később pedig tudományos főmunkatársi beosztásba került. 1969-ben a pszichológiatudományok kandidátusa lett. 1980-ban kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak. A SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el. 1997-től budapesti egyetemeken, főiskolákon (ELTE, MÚOSZ Újságíró iskola, Színház- és Filmművészeti Főiskola, Rabbiképző), illetve a Szegedi Tudományegyetemen is tartott előadásokat, és konzultánsa volt a Láthatatlan Kollégiumnak.
Több tudományos tisztséget töltött be, szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemle című szakfolyóiratot, az MTA Pszichológiai Bizottság és a TMB pszichológiai szakbizottság tagja volt, a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke és a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság választmányi bizottságának tagja. Szabadidejében mindig szívesen foglalkozott szépirodalommal, maga is írt színdarabokat, amelyek közül hármat be is mutattak a nyolcvanas években.
Popper Péter halála előtt nem sokkal ezt nyilatkozta nekünk:
„Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondta a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.
A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.
Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben. Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.
Assisi Szent Ferenc imája így szól: »Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem az, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem az, hogy én megértsek.« Ez ellen nagyon sokan berzenkednek. Persze fontos, hogy kapjon is az ember, de a legfontosabb az, hogy adni tudjon, és elfogadni helyzeteket. Ahol elvárások vannak, az már valamiféle »üzlet«. Ha valaki csak akkor tud adni, ha ő is kap, abból nem sül ki jó dolog.”
Hosszú betegség után, 2010. április 16-án halt meg, 20-án a Budapesti Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra zsidó rítus szerint, annak ellenére, hogy életének utolsó harmadában sok más vallással is behatóan megismerkedett és foglalkozott. Különösen a buddhizmus általános élőlényszeretete hatott rá erősen, és ezek elemeiből saját, egyéni, magánhasználatú vallást gyúrt össze, amelyről számtalanszor beszélt.
Nlc.hu Szarka Nóra
„Az önmagunkról való tudatlanság belátása perdöntő lehet. Önmagunk tökéletességének illúziója feleslegessé tesz minden feed backet, bizalmatlanság és gyanakvás rongálja meg személyes kapcsolatainkat. A jogbizonytalanság, a besúgás, és a hatalom részéről fenyegető terror következtében az emberek egyre magányosabbá, érzelmileg sivárabbá lesznek.
Egyre hangosabban vonyítanak a megértés, az elfogadás, a szeretet hiánya miatt, vagy ennek okaként ellenfeleiket ostorozzák, legrosszabb esetben saját megnyugtatásukra folyton a szeretetre hivatkoznak, becsapva ezzel nem csak önmagukat, de a felnövekvő nemzedékeket is. A társadalom összetartozása és egymás iránti toleranciájának forrása egyedül a szeretet lehet…”